Előző, a devizahitelesek problémakörét terjedelmi okokból szükségszerűen csak felületesen bemutató írásomban az Európai Únió Bírósága (EUB) a közelmúltban megjelent ítéleteinek bevallottan elfogult, adóspárti értelmezésére tettem ígéretet, amit most teljesítek.

Azt kell tudni az EUB ítéleteiről, hogy azok az úniós jogot, elsősorban a 93/13 fogyasztóvédelmi irányelvet értelmezik, és értelmezésük kötelező az únió bíróságaira. Az Irányelv a fogyasztókat védi a szolgáltatók által alkalmazott tisztességtelen szerződési feltételektől, megköveteli, hogy a szerződési rendelkezések érthetőek, világosak, átláthatóak legyenek a fogyasztó számára, és a tisztességtelen feltétel alkalmazását azzal bünteti, hogy az ilyen feltétel kiesik a szerződésből, azt nem szabad figyelembe venni a felek viszonyában. A szerződési rendelkezés tisztességtelensége kérdésében a tagállami bíróság jogosult dönteni, az EUB csak jogelveket fogalmaz meg, egyedi ügyekben nem dönt.

A C 212/20. sz. ügy ítélete a tisztességtelen szerződési rendelkezés kezelésére vonatkozóan tartalmaz lényeges magyarázatot. Az átláthatósági követelmény alapján a szolgáltatónak minden, a szerződéskötéskor a rendelkezésére álló, a szerződés teljesítése szempontjából lényeges információról tájékoztatnia kell a fogyasztót. Ha egy szerződési feltételt tisztességtelennek, így semmisnek minősítettek, az nem megengedett, hogy szerződést e feltétel tartalmának a módosítása útján kiegészítse a nemzeti bíróság, ez csak akkor lehetséges, ha a nemzeti jog erre lehetőséget ad, és ha a feltétel érvénytelenségének megállapítása arra kötelezné a bíróságot, hogy a szerződést teljes egészében semmisítse meg, és ezzel a fogyasztót büntetve különösen káros következményeknek tenné ki őt. Az Irányelvvel ellentétes, ha a szerződési feltétel tisztességtelenségének megállapítása esetén a nemzeti bíróság orvosolni akarja annak tisztességtelenségét. Ebből az következik, hogy a tisztességtelen szerződési rendelkezés esetén a régi Ptk. 237.§-a szerinti , az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonására vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak, mivel azok ellentétesek lennének az Irányelvből következő, egyetlen tisztességtelenségi jogkövetkezménnyel: azzal, hogy a tisztességtelen szerződési rendelkezést nem írottnak kell tekinteni.

A C-670/20. sz. ügyben meghozott végzésben a Bíróság rámutatott különösen arra, hogy a kölcsönfelvevőnek világos tájékoztatást kell kapnia arról, hogy a devizában nyilvántartott kölcsönszerződés megkötésével árfolyamkockázatot vállal, amely gazdaságilag nehezen viselhetővé válhat azon pénznem leértékelődése esetén, amelyben a jövedelmét kapja. Ezenkívül az eladónak vagy szolgáltatónak fel kell hívnia a figyelmet a lehetséges árfolyamváltozásokra és az ilyen szerződés megkötésével járó kockázatokra . A szolgáltató által nyújtott tájékoztatásnak lehetővé kell tennie a fogyasztó számára azt, hogy a devizában nyilvántartott kölcsön felvétele keretében megértse azt a tényleges kockázatot, amelynek a szerződés teljes időtartama alatt kiteszi magát, ha a belföldi pénznem a kölcsön pénzneméhez képest jelentősen leértékelődik.

A pénzügyi szolgáltató nem mentesülhet a bizonyítási teher alól azzal, hogy az általa előállított árfolyamkockázati tájékoztatóban elismerteti a fogyasztóval, hogy az a finanszírozásnak a kockázatairól világos tájékoztatást kapott, a kockázati összetevőket ismeri, és a kölcsönt ennek ismeretében is fel kívánja venni.

A végzés szerint a szerződésben szerepelnie kell arra vonatkozó tájékoztató szövegnek vagy magyarázatnak, hogy a devizában nyilvántartott kölcsönszerződések különös kockázatokkal járnak.

A kölcsönfelvevőt az árfolyamkockázatnak kitevő kikötések átláthatóságára vonatkozó követelmény csak akkor teljesül, ha a szolgáltató pontos és elegendő tájékoztatást nyújtott a kölcsönfelvevőnek az árfolyamkockázatról, amely alapján a fogyasztó fel tudja mérni az ilyen kikötésnek a pénzügyi kötelezettségeire a szerződés teljes időtartama alatt gyakorolt kedvezőtlen gazdasági következményeit.

A bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a C-186/16 számú ítélet 50 pontja alapján a bank a szerződéskötéskor a birtokában lévő minden, a szerződés teljesítésére nézve releváns információ átadására kiterjedő tájékoztatási kötelezettségnek a szerződéskötést megelőzően eleget tett-e.

A C-776/19 és 782/19 számú ítélet arra is rámutat, hogy nem elvárható a fogyasztótól az, hogy banki szinten legyen képes az árfolyammozgások trendjének megbecsülésére, mivel egyrészt a szolgáltató a fogyasztóhoz képest megfelelőbb eszközökkel bír az árfolyamkockázat előrejelzéséhez, másrészt pedig a szolgáltató által viselt kockázat felső határa korlátozva van, míg a fogyasztó nem ilyen kockázatot visel. A hazai bíróságnak ezért vizsgálnia kell, hogy a bank jóhiszeműen járt-e el a tájékoztatás során a kölcsön felvételében rejlő kockázatokkal kapcsolatos szakértelmére és ismereteire tekintettel, ennek keretében figyelembe kell venni a felek alkupozíciójának erősségét, és azt, hogy ösztönözték e valamilyen módon a fogyasztót az érintett szerződési feltétel elfogadására.

A hiányos tájékoztatásból nem derülhetett ki a fogyasztó számára a kikötésnek a pénzügyi kötelezettségeire e szerződés teljes időtartama alatt gyakorolt – esetlegesen jelentős – kedvezőtlen gazdasági következményei. A tájékoztató a szerződés időtartamára vonatkozóan a lehetséges változások mértékéről, korlátlanságáról semmiféle információt nem adott, a fogyasztó pedig a szerződéskötéskori, illetve az azt megelőző időszak stabil, kis változásokat mutató árfolyam-adatai, és a pénzügyi szolgáltató megbízhatóságába vetett hite alapján -a tájékoztatás elmaradása miatt- joggal feltételezhette, hogy az árfolyamváltozás lehetősége korlátozott, az árfolyam-mozgások egymást kiegyenlítik, azaz alappal gondolhatta úgy, hogy az árfolyamkockázat nem valós, vagy az őt csak korlátozott mértékben terheli.

A C 472/20. sz. ügyben hozott ítélet egyik kérdése azt vizsgálta, hogy a Kúria úgynevezett „Konzultációs Testületének” a tisztességtelen tájékoztatás jogkövetkezményeire vonatkozó állásfoglalása alkalmazható-e. Az állásfoglalás két metódust vázolt fel a jogellenesség orvoslására. Az egyik ( a pénzintézetek által favorizált, mert a számukra még az előre tervezettnél is magasabb jövedelmezőséget eredményező) megoldás az volt a Testület szerint, hogy a bíróság forintkölcsönként nyilvánítsa érvényessé a szerződést, úgy, hogy ügyleti kamatként a forintra vonatkozó bankközi kamat ( BUBOR) szerződéskötéskori értékének kamatfelárral növelt mértékét kell figyelembe venni. A másik, a bírói gyakorlatban szélesebb körben alkalmazott megoldás az volt, hogy a szerződést a bíróság akként nyilvánítja érvényessé, hogy a deviza-forint átváltási árfolyamot maximálja, megosztja az árfolyamváltozás kockázatát a fogyasztó és a pénzintézet között, tipikusan 20-80%-os arányban, tehát úgy számoljanak el a felek, hogy a fogyasztót maximum a meghatározott százalékban kifejezett árfolyamváltozás mértékéig terhelje az árfolyamkockázat, afölött nem. Az EUB rögzítette, hogy az úniós joggal kifejezetten ellentétes, így semmiképp nem alkalmazható a Konzultációs Testület hivatkozott állásfoglalása.

A második kérdés arra irányult, hogy van e lehetőség helyreállítani az eredeti állapotot, amelyben a felek e szerződés megkötésének hiányában lettek volna. Az EUB álláspontja szerint a nemzeti bíróság feladata a nemzeti jogból eredő jogkövetkezményt meghatározni azért, hogy a tisztességtelen feltételek ne jelentsen kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és értékelni azt, hogy az érintett szerződés ezen tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető e. Ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy a felek vonatkozásában nem lehet helyreállítani azt az állapotot, amelyben akkor lettek volna, ha e szerződést nem kötötték volna meg, e bíróság feladata gondoskodni arról, hogy a fogyasztó abba a helyzetbe kerüljön, amelyben akkor lett volna, ha a tisztességtelennek ítélt feltétel soha nem létezett volna.
E döntés egyik gyakorlati következménye az, hogy a Konzultációs Testület két ajánlott módszertana ellentétes az úniós joggal, így nem alkalmazható, másrészt az, hogy az eredeti állapot helyreállítása ismét lehetséges követelés a fogyasztó részéről, a DH2 tv. rendelkezése, és a kialakult bírói joggyakorlat ellenére.

 

Madari Tibor